Hiábavaló próbálkozás, avagy a megoldhatatlan szelektív hulladékgyűjtés
A szelektív hulladékgyűjtés alapvetően egyszerű dolog.
Van egy kuka a papírnak, egy a műanyagnak, esetleg egy az üvegnek. A kukákon piktogramok vannak. Nagyok, színesek, több nyelven is elmagyarázzák, mit kellene beléjük dobni.
És mégis.
Társasházainkban időnként úgy tűnik, mintha a szelektív hulladékgyűjtés egy titkos társadalmi kísérlet lenne.
A papíros kukában például rendszeresen található üveg, szakadt cipő, régi serpenyő, és időnként valami, amiről jobb nem is tudni, hogy micsoda.
A műanyagos pedig igazi meglepetésláda.
Félig megevett pizza? Természetesen.
Elrohadt fa ablakkeret? Miért ne?
Régi ruhadarab? Nyilván.
Valaki egyszer valószínűleg egy komplett komódot is megpróbál majd belepréselni, csak hogy kiderüljön, valóban szelektív-e.
És ami különösen szép az egészben: az információ ott van.
A kuka oldalán.
Piktogrammal.
Színesen.
Több nyelven.
Ennél többet talán már csak személyesen lehetne odatenni pl. egy 12 órában felvett oktatóval.
„Kedves lakó! Ez itt egy PET-palack. Kérjük, ne helyezze a papírgyűjtőbe. Köszönjük.”
Bár valószínűleg akkor is akadna valaki, aki másnap reggel egy matraccal érkezne.
A társasházi szelektív hulladékgyűjtés így lassan sajátos műfajjá vált. Nem a hulladékot válogatjuk szelektíven.
Hanem a kukákat.
A papírosba kerül minden, ami éppen útban van. A műanyagosba minden, ami nem fért bele máshová. Az üveges pedig csak csendben várja, mikor érkezik meg hozzá egy régi fotel.
És mi továbbra is reménykedünk. Mert az ember alapvetően fejlődőképes. Csak néha nehéz eldönteni, hogy melyik irányba.
