Néha azt hiszem, tébolydát vezetek, nem pedig ingatlanüzemeltető céget.
Mert vannak azok a tulajdonosok, akik mellett egy közös képviselőnek lassan nem ingatlanüzemeltetési, hanem pszichológiai végzettségre lenne szüksége. Például van az a kedves tulajdonos, aki külföldön él. Ezzel önmagában természetesen semmi probléma. A gond inkább az, hogy több ezer kilométerről is pontosan tudja, mi történik a társasházban, mit csinálunk rosszul, mit kellett volna másképp csinálni, és természetesen azt is, hogy a számvizsgáló bizottság mit nem csinál jól. Mert ugye az SZVB sem maradhat ki a „jóból”.
Ír e-mailt, kérdez (pikírten, kötekedően természetesen), véleményez, felszólít (nem kicsit ocsmány stílusban), majd amikor választ kap, újabb e-mailben elmagyarázza, hogy a válasz miért nem megfelelő. Teszi ezt egy sértődött és nem is túl okos pukkancs gyerek modorában. Ha pedig valami végképp nem az elképzelései szerint történik, akkor előkerül az ügyvéd, a felszólítás, a panasz, esetleg a perrel való fenyegetőzés. „Ez jogsértő!” „Ezt kivizsgáltatom!” „Ügyvédhez fordulok!” „Bíróságra viszem!” És ehhez hasonló lózungokkal támad. Aminek végén az ügyvédek nagyon jól járnak. Mert egy teljesen átlagos társasházi kérdésből miért ne lehetne néhány nap alatt jogi világvége? Az is teljesen természetes, hogy mindezt egy olyan ügyben követi el emberünk, amiről a házban lakó embereknek fogalmuk sincs, és totál nem értik hogyan lett belőle egyáltalán ügy.
Ilyenkor persze felmerül az emberben a kérdés: van ennél rosszabb? Lehet ezt még fokozni?
A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy igen. Amikor már azt hisszük, elértük a társasházi abszurditás felső határát, mindig akad valaki, aki bizonyítja, hogy van még egy szint. Újabb e-mail, újabb kifogás, újabb elmélet, újabb „jogsértés”, újabb sürgős megkeresés. És a legszebb az egészben, hogy sokszor már cáfolni sem kell semmit. A történet önmagát cáfolja.
Ilyenkor pedig lassan eljutunk oda, hogy lehet, nem is egy ingatlanüzemeltető céghez passzoló új kollégát kellene felvennünk, hanem egy főállású pszichiátert. Mert közös képviselőnk már van, könyvelőnk is, műszaki szakembereink is, ügyvédünk is. Már csak az hiányzik, aki a nap végén leül velünk, és megkérdezi: „És ma hányadik tulajdonosnál érezték úgy, hogy itt már tényleg segítségre van szükség?” 😄
Persze lehet, hogy ez csak nálunk van így. Nálatok is vannak olyan tulajdonosok esetleg üzleti partnerek, akik miatt néha elgondolkodtok rajta, hogy a társasházkezelés mellé pszichiátriai szakrendelést is indítani kellene?