Egy társasházban a közös költséget három féle módon lehet meghatározni.
1. Tulajdoni hányad alapján
Ez a „jogilag legtisztább” megoldás. A közös költséget a tulajdoni arányok szerint osztják szét (ami általában a lakás méretéhez igazodik).
Előnye: arányos, nehezen támadható.
Hátránya: nem mindig tükrözi a tényleges használatot (pl. lift, szemét).
2. Alapterület (m²) alapján
Itt konkrétan négyzetméterre vetítik a költséget (pl. X Ft/m²). Ez nagyon hasonlít a tulajdoni hányadhoz, de egyszerűbb kommunikálni.
Előnye: átlátható, könnyen számolható.
Hátránya: ugyanaz, mint fent – nem minden költség függ a lakás méretétől.
3. Egyenlő arányban (lakásonként)
Mindenki ugyanannyit fizet, legyen 30 m² vagy 120 m².
Előnye: egyszerű és bizonyos költségeknél (pl. szemétszállítás, adminisztráció) logikus.
Hátránya: a nagyobb lakások tulajdonosai „jól járnak”, a kisebbek aránytalanul többet fizetnek.
Ami a valóságban gyakori: kombinált rendszer
Sok társasház ezt használja, mert ez a legéletszerűbb:
van egy fix alapdíj lakásonként, és erre jön egy m² vagy tulajdoni hányad alapú rész.
Sőt, bizonyos költségeket külön is bonthatnak:
lift → használat vagy emelet szerint,
víz → mérőóra alapján,felújítási alap → általában tulajdoni hányad szerint.